Az összes fejlettebb ókori civilizációban elterjedt volt az a szokás, hogy az elhunyt sírjára virágokat helyeztek, illetve utolsó útjukra virágokkal kísérték őket.
Ez alól nem kivétel sem a sumér, sem az egyiptomi, de a görög és római kultúrkör sem. Maga a koszorú készítés a görögöktől ered. Az első temetési koszorúkat mirtuszból és örökzöldek ágaiból kötötték. Mint annyi minden mást, a rómaiak a temetési koszorú készítésének szokását is átvették és továbbfejlesztették. Porcius Festus helytartó a koszorú készítés szabályait írásba is foglalta.
A középkor folyamán a temetési virágok, koszorúk és egyéb „földi hívságok” gyakorlatilag teljesen eltűntek, virágokkal csak a templomokat díszítették.
A középkor után újult erővel tért vissza a virágkötészet és a koszorú készítés is. A legnépszerűbbek a rózsa, a rozmaring és a már ókorban is megjelenő liliom voltak, és ez a trend alapjaiban a mai napig megfigyelhető.
Napjainkban azonban óriási a választék a kegyeleti koszorúkból. Alapvetően mindenki a lehető legszebbet szeretné közelebbi vagy távolabbi hozzátartozójának temetésére, és számos fajtából választhat. A leggyakoribb koszorútípus az álló koszorú. Ez a temetési szertartás központi eleme, és általában a közeli hozzátartozók készíttetik. Meglehetősen nagy méretű, nem ritka a másfél méteres darab sem, és nem szokott 70 centiméternél kisebb lenni.
A többnyire 16-20 szál virágból álló fekvő koszorú minden esetben kisebb, mint az álló koszorú.
Az úszókoszorú különleges típus, és hajós temetésekre készülnek. Az urnát többnyire a belsejébe teszik, így engedik a vízbe, ahol elmerül.
Magyarországon még újdonságnak számít a görög koszorú, azonban napjainkban egyre népszerűbb. Lehet négyszögletű és ovális is, és meglehetősen látványos, elegáns koszorú.
